Az elmúlt közel 24 órában futótűzként terjed az interneten Magyar Péter kijelentése, miszerint a gödi Samsung akkumulátorgyárhoz érkező vendégmunkások „kacsákat és aranyhalakat fogtak ki” a budapesti állatkert előtt lévő tóból, mert éheztek. Utánajártunk, hogy ennek a kijelentésnek van-e előzménye a magyar közéletben, vagy csak egy újabb furcsa kampányfogásról van szó.

Magyar Péter kijelentése komoly kritikákat váltott ki, többek között Molnár Áron színész és aktivista részéről is, aki szerint ha emberek valóban éheznek, azt politikai célokra felhasználni „gáz”, és az idegenellenességet erősíti a szolidaritás helyett. Magyar Péter erre reagálva azt írta, félreértették, és valójában arra akart rávilágítani, milyen embertelen körülmények között élnek és dolgoznak egyes vendégmunkások, hangsúlyozva, hogy a történetet kizsákmányolásuk bemutatására használta. Molnár Áron válaszában fenntartotta kritikáját, kiemelve, hogy az ilyen helyzetekben az empátiára és az okok feltárására kell helyezni a hangsúlyt, nem pedig az érintettek származására vagy az eset szenzációs bemutatására.

A mondat – amely a Tisza kampánynyitó rendezvényén hangzott el Bicskén, majd videón és idézetként is széles körben elterjedt – azonnal túlnőtt önmagán. Nem csupán politikai állításként kezdett élni, hanem egy sokkal régebbi, vissza-visszatérő történet újabb állomásaként: egy olyan narratíváé, amely évek óta időről időre felbukkan Magyarország különböző pontjain, mindig más helyszínnel, más szereplőkkel, de ugyanazzal a maggal. Az állatok eltűnnek, a közösség értetlenül áll, a magyarázat pedig gyorsabban megszületik, mint a bizonyíték.

Szeged – Zápor-tó, 2013

Ahhoz, hogy megértsük, milyen alapon hangozhatott el egy ilyen kijelentés, vissza kell lépnünk az időben. A történet egyik legkorábbi dokumentált magyarországi epizódja 2013 nyarára vezet vissza, Szegedre, a Zápor-tóhoz. Az Index akkor arról számolt be, hogy a tó vadkacsa-állománya néhány hét alatt drasztikusan csökkent. A helyiek beszámolói szerint több tucat madár tűnt el, és a környéken élők egy része úgy vélte, hogy emberek fogdossák össze a fiatal, még repülni sem tudó állatokat. A történet már akkor is klasszikus mintázatot mutatott: hirtelen eltűnés, közösségi beszámolók, egymásnak ellentmondó verziók, és egy rejtély, amely sosem zárult le egyértelmű hivatalos megállapítással. A kacsák eltűnése tény volt, az ok azonban nyitva maradt – és ezzel együtt megnyílt a tér a narratívák előtt.

A következő években hasonló történetek bukkantak fel újra és újra, különböző városokban. A történet földrajzi értelemben is vándorolni kezdett: tavakról, parkokról, állatkertekről szólt, és minden alkalommal ugyanazt az érzelmi reakciót váltotta ki. Az állatok eltűnése nem pusztán természetvédelmi kérdésként jelent meg, hanem kulturális és társadalmi szimbólummá vált. A történetek mindig azonos mintázatot mutattak: kezdetben helyi „ismeretlen elkövetőkről” szóltak, később egyre gyakrabban kapcsolódtak a vendégmunkások növekvő jelenlétéhez.

Zalaegerszeg – Gébárti-tó, 2023

Ez a motívum különösen erősen jelent meg a zalaegerszegi Gébárti-tó körüli szóbeszédben. A helyiek arról kezdtek beszélni, hogy a tó vízimadár-állománya látványosan megcsappant, és a pletykák szerint a környéken dolgozó, a Fülöp-szigetekről érkezett vendégmunkások foghatták be a kacsákat és hattyúkat. A történet klasszikus módon terjedt: közösségi médiás bejegyzések, személyes beszámolók, majd cikkek és újabb cikkek (főleg a Gattyán Györgyhöz köthető frisshirek.hu-n, amit azóta felszámoltak, és csak archívból érhető el a beszámolókkal tarkított cikk – szerk.), amelyek egymásra hivatkozva erősítették fel a narratívát. A kommentekben konkrét számok, állítólagos bírságok, céges „eltussolásról” szóló állítások jelentek meg. A történet egyre részletesebb lett – miközben a hivatalos szervek egészen más képet festettek.

Nincs rendőrségi jelentés

A Zala Vármegyei Rendőr-főkapitányság ugyanis egyértelműen közölte: a Gébárti-tó élővilágát érintő természetkárosítás miatt nem érkezett bejelentés, és nem indult büntetőeljárás. A rendőrség külön felhívta a figyelmet arra is, hogy az ilyen szóbeszédeken alapuló történetek alkalmasak lehetnek előítéletek és gyűlölet kialakítására. Ez a hivatalos reakció azonban nem állította meg a történet terjedését. Éppen ellenkezőleg: az intézményi cáfolat és a közösségi meggyőződés közötti feszültség tovább növelte a történet „rejtély” jellegét.

Magyar Péter szerint a gödi akkugyár vendégmunkásai a ludasak, de akkor, hogy jön ide az Állatkert?

A történet talán legnehezebben értelmezhető eleme maga a helyszín. Magyar Péter a gödi Samsung akkugyár vendégmunkásairól beszélt, miközben az eltűnt kacsák és aranyhalak helyszíneként a budapesti állatkertet nevezte meg. A kettő közötti kapcsolat azonban nem világos. Jelenleg nincs nyilvánosan ismert hivatalos közlés arról, hogy az állatkertből bármilyen vízimadár vagy díszhal eltűnt volna, és arról sem, hogy ennek köze lett volna a gödi gyár dolgozóihoz.

Ez a kijelentés kommunikációs szempontból egyértelműen emlékeztet Donald Trump egyik legismertebb kampánymondatára, amikor azt mondta: „They are eating the dogs, they are eating the cats, they are eating all the pets.” A mondat valóságtartalmát széles körben vitatták, mégis azonnal uralta a médiateret. Nem azért, mert bizonyított volt, hanem mert erős, vizuális és érzelmi képet teremtett. Trump kampányában az ilyen kijelentések kulcsszerepet játszottak: tematizálták a közbeszédet, és a politikai viták középpontjába helyezték az általa hangsúlyozni kívánt kérdéseket. A politikai kommunikáció logikája szerint egy állítás hatása nem kizárólag annak igazolhatóságán múlik, hanem azon is, hogy mennyire képes meghatározni, miről beszél az ország.

Trump is bedobott már korábban egy hasonlót: They are eating the dogs, they are eating the cats (Megeszik a kutyákat, megeszik a macskákat…)

Magyar Péter kijelentése hasonló mechanizmus mentén működhet. A gödi akkugyár az elmúlt évek egyik legvitatottabb ipari beruházása lett Magyarországon, különösen a környezetszennyezési aggályok és a helyi lakosság tiltakozásai miatt. Egy ilyen kijelentés – függetlenül annak tényszerű megalapozottságától – újra a közbeszéd középpontjába helyezi a gödi gyár kérdését, és egy erősen érzelmi, könnyen megjegyezhető történethez köti. Ez lehetővé teszi, hogy a kampány ne csupán absztrakt környezetvédelmi vagy gazdasági kérdésekről szóljon, hanem egy konkrét, vizuális narratíváról, amely gyorsan terjed és erős reakciókat vált ki.

A kérdés így már nem csak az, hogy mi történt valójában, hanem az is, hogy milyen politikai funkciót tölt be maga a történet. Vajon egy spontán kijelentésről van szó, vagy egy tudatos kommunikációs eszközről, amely segít napirenden tartani a gödi akkugyár ügyét és a vendégmunkások kérdését?

Kép forrása: Saját szerkesztés