A zenei műfajok határainak elmosódásáról beszélt Pejtsik Péter, az év zeneszerzője

OkosHír: Pejtsik Péter Erkel-díjas zeneszerző, karmester és előadóművész, az After Crying együttes alapító tagja, a Bartók Rádió „Az év zeneszerzője” díját vehette át. A kitüntetés kapcsán a művész a zenei műfajok közötti határok elmosódásáról, a specializáció és generalizáció közötti különbségekről, valamint a zenei katarzis univerzalitásáról fejtette ki nézeteit. Beszélt továbbá „Az Orfeum mágusa” című operettjéről és a „Hamupipőke” című daljátékáról, amely Bartók „Kékszakállú” című művére is utal.

Pejtsik Péter számos zenei műfajban alkot, a szimfonikus zenekari művektől a rockzenékig. Véleménye szerint a zenei világ könnyű- és komolyzenére való felosztása nem célravezető. Kifejtette, hogy a régebbi korokban a zeneszerzők gyakran írtak különböző műfajú darabokat, például tánczenét, rekviemet, operát és kamarazenét egyaránt, ami akkoriban megszokottnak számított. A specializációt a mai kor jellemzőjének tartja, amely bár hasznos lehet, de számára a generalizáció, az általános rálátás is legalább ekkora értékkel bír. Ehhez szükségesnek ítéli a műfajokat érintő esztétikai és ítélkező „háborúskodások” távolságtartó kezelését, mivel gyakran ugyanazok a késztetések vezérlik a szerzőket, csak más kifejezési formákban.

Az interjúban szó esett arról, hogy a „reneszánsz ember” kifejezés egy olyan korra utal, amikor a generális látásmód még jellemző volt. Bár az értékítélet alapú megkülönböztetés ősidőktől létezik, a mai kritikák és művészi megnyilvánulások is tartalmaznak lesajnáló megjegyzéseket más művészeti ágakról. Pejtsik Péter filozófiai megközelítése szerint ez az emberi tudat kialakulásának és fejlődésének egyik megjelenési formája, amely az önreflexív tudat és az értékek kialakulásával járt együtt. Utalt Szent Ágoston gondolataira az egyházi zene érzéki örömeiről, és arra, hogy a komoly művészet mintha az apollóni programot, a rendet és harmóniát próbálná megvalósítani, háttérbe szorítva a dionüszoszi mámort. Ugyanakkor kiemelte, hogy a tudat sosem lesz teljesen független az érzékektől, ezért inkább az összehangolásuk lehetne célravezetőbb.

A zenei műfajok „skatulyázása” kapcsán az operettet hozta fel példának, amelyet ma lenézett műfajnak tekintenek. Állítása szerint abszurd, kiközösítő és elitista gondolat megkérdőjelezni, hogy egy operettszám vagy egy Rammstein dal meghallgatásakor ne lehetne átélni ugyanazt a katarzist, mint egy Wagner-előadáson. Demokrata felfogásúnak vallja magát ezen a téren, és örömmel ismeri meg az új zenei közegek nyelvezetét és kulturális vonatkozásait. Illyés Gyula Bartók című versének későbbi átírását említette, amelyben a „Zerkovitz” nevet operettre, majd kuplé-dalra cserélte, ezzel szerinte egy egész szubkultúrát nézett le. Hangsúlyozta, hogy nem az a célja, hogy bármely operettben olyan bonyolult kompozíciót keressen, mint például Wagner Parsifaljában, hanem azt jelzi, hogy az idő eljárt afelett, hogy az egyik embert és szubkultúráját értékesebbnek minősítsük, mint a másikat. Hozzátette, hogy évek óta igyekszik leszokni az értékítéletekről, és bár alkotóként működnek a személyes szűrői, nem akarja elvenni mások örömét azáltal, hogy alacsonyabb rendűnek nyilvánítja azt, amit ők szeretnek.

Az elmúlt években írt művei közül „Az Orfeum mágusa” című nagyoperettjéről és a „Hamupipőke” című daljátékáról beszélt. Az operett gyökereit saját magában találta meg, mivel gyermekkorában operettdalokat és kuplékat énekelt, és csak később tanulta meg, hogy ezt a zenei világot „utálni illik”. Életének delén döbbent rá, hogy az operett és a magyarnóta sokkal inkább zenei anyanyelve, mint a népdal. A „Hamupipőke” daljáték rendhagyó módon Bartók „Kékszakállú” című operájára utal. A Hamupipőke-történetben az apa szerepe, és a gyermekkorban elszenvedett abúzus foglalkoztatta. Kutatásai során rájött, hogy a mese egy olyan történetcsalád része, ahol az apák bántalmazók. A megoldást Perrault mesekönyvében, a Kékszakállú herceg figurájában találta meg, feltételezve, hogy a herceg is bántalmazott volt gyermekként, és a bántalmazottak hajlamosak toxikus sémákba esni. Így az ő olvasatában a Hamupipőkét feleségül vevő herceg a házasságban bántalmazó Kékszakállúvá válhat. Ez a darabban felismerhető, Bartókra utaló zenei idézetekkel is megjelenik. A daljáték a felszínen tündérmese, de a mélyben fontos és nehéz témákat boncolgat, és megkérdőjelezi Bartók „Kékszakállú” című művének száz éve elfogadott, áldozathibáztatásra épülő értelmezését is.

Az After Crying zenekar alapító tagjaként és zeneszerzőjeként a zenéjüket kortárs zeneként definiálta, amely nem volt hajlandó sem a modernizmus, sem a posztmodern kötelező köreit lefutni. A zenekar abban hisz, hogy lehetséges mai köznyelvi elemekkel is kortárs zenét művelni, ahogy azt Mozart, Beethoven és Bach is tette a maga korában. Nagyobb ívű kompozícióikban történeteket mesélnek el zenei dramaturgia mentén, problémafelvetéssel, izgalommal, drámával és katarzis szándékával.

Elmondása szerint ezek a darabok olyanok, mintha filmet nézne az ember, ahol egy képsor indul el, és érzelmekben építkezve jut el a végkifejletig. Ezt a „belül vetített filmet” a hollywoodi típusú illusztratív filmzenével állította szembe, amelyet korábban lenézett. Pár éve volt a „filmzenei coming out-ja”, amikor bevallotta magának, hogy vonzódik ehhez a fajta, gyakran lenézett zenéhez, és tehetsége is van hozzá.

A látványos zenei képek más szerzeményeiben is szerepet kapnak. A 2021-ben bemutatott „Requiem az önként megholtakért” című művébe évezredes toposzokat, például a sírokból felkelő halottak, mai nyelven „zombik” rémisztő képeit emelte be. Ezt a zeneművet filmes nyelvezettel írta meg, és konkrét zenei idézeteket is tartalmaz, utalva például a „Walking Dead” című sorozatra vagy a „Bosszúállók” film zenéjére. Az apokaliptikus látomások, a középkori misztériumjátékoktól a haláltáncon át a mai katasztrófafilmekig, mind az ember lelke mélyén élő félelmeket és szorongásokat jelenítik meg, pszichológiai eszközként szolgálva a szorongás feldolgozására.

A Bartók Rádió „Év zeneszerzője” díját megtisztelőnek érezte. A Bartók Rádiót a komolyzene „zászlajának” nevezte, és bár saját zenei tevékenysége a könnyű- és komolyzene közötti határok átrajzolásáról szól, örült, hogy az „állandóan kétkedő, örök renitens” személyét tüntették ki. Különösen annak örült, hogy a Bartók-műre erősen utaló „Hamupipőke” daljáték megszületése adta a díj aktualitását, mivel úgy érezte, sikerült megmutatnia a kultúra gyökereinek és indáinak összefonódását, ami mindig is elbűvölte.

Tiszta.AI elemzés: Az eredeti cikk értékelése

• Az eredeti cikk narratívája és célja: Az interjú formájában megjelent cikk célja, hogy Pejtsik Pétert sokoldalú zeneszerzőként mutassa be, aki aktívan megkérdőjelezi a hagyományos zenei hierarchiákat és a „komoly” és „könnyű” zene közötti megosztottságot. A cikk célja, hogy bemutassa a művész művészeti filozófiáját, hangsúlyozza a Bartók Rádió „Év zeneszerzője” díját, és népszerűsítse sokrétű munkásságát, beleértve klasszikus mesék újraértelmezéseit és az After Crying zenekar tevékenységét. A narratíva egy gondolkodó művész képét festi, aki a zenei katarzis befogadóbb és demokratikusabb értelmezését szorgalmazza.
• Főbb manipulatív eszközök: Bár a cikk elsősorban az interjúalany véleményét közvetíti, az interjúkészítő néhány kérdése finoman erősíti a kívánt narratívát. Például a „– Pedig a skatulyázás nagyon is működik…” felvetés kevésbé objektív kérdés, mint inkább egy megerősítés, amely arra invitálja az interjúalanyt, hogy tovább részletezze a műfaji kategorizálás kritikáját. Ez a technika hozzájárul a cikk zenei elitizmus elleni álláspontjának megszilárdításához azáltal, hogy az interjúkészítő hangját az interjúalany nézőpontjához igazítja. Az interjúalany saját, erőteljes, érzelmileg telített nyelvezete, mint például bizonyos műfajok kizárásának „abszurd, kiközösítő, elitista gondolatként” való jellemzése, bár közvetlen idézet, hozzájárul a cikk általános szenvedélyes hangvételéhez.
• A téma társadalmi relevanciája: A cikkben tárgyalt témák – a művészeti műfajok önkényes felosztása, a kulturális elitizmus fogalma, valamint az érzelmi tapasztalat (katarzis) egyetemes természete a művészeten keresztül – rendkívül relevánsak a kortárs kulturális diskurzusban. Pejtsik Péter klasszikus történetek, például Hamupipőke újraértelmezése a pszichológiai abúzus prizmáján keresztül szintén kapcsolódik a traumáról, az erőszak generációkon átívelő mintázatairól és a hagyományos narratívák újraértékeléséről szóló aktuális társadalmi vitákhoz. Az interjú hozzájárul a befogadásról, a hozzáférhetőségről és a művészet definíciójának alakulásáról szóló folyamatos nyilvános párbeszédhez egy sokszínű társadalomban.

(Forrás: demokrata.hu)

(Kép: Pexels)