Szabadszemle
A magyar média kettős arca: propaganda, áldozatszerep és a bizalomválság
Egy ország, két valóság. Ez nem egy Orwell-regény alcíme, hanem a mai Magyarország médiaviszonyainak tökéletes leírása. Egy társadalom, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, melynek közös a történelme, amelyben mindenki tudja, hogy mit jelent a magyar tenger, amely olyan emberekből áll, akik jobban hasonlítanak egymásra, mint amennyire különböznek egymástól – mégis kétféleképpen látja a világot. Ez pedig nagyrészt a médiának köszönhető.
Az egyik oldal szerint az ország jobban teljesít, a nemzet erősödik, a migráció az ördögtől való, és a kritikus hangok mind a „hazaárulók”, „brüsszeli ügynökök”, vagy „liberális értelmiségiek” csoportjához tartoznak. A másik oldal szerint a szabadság napjai meg vannak számlálva, a magát függetlennek valló sajtó el van lehetetlenítve, az ország pedig lejtmenetben van, és csak a külföldi figyelem és a morális ellenállás mentheti meg.
Két világ. Két narratíva. Egy közös valóság helyett egyre inkább párhuzamos igazságok – és mindeközben egy mély, kollektív bizalomválság, amely aláássa a társadalom egész mentális immunrendszerét.
A Fidesz-kormány médiapolitikája nem titkolt célokat követ: egységes narratíva, centralizált tartalom, teljes kontroll. A KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) létrehozásával a kormányzat gyakorlatilag ipari szintre emelte a médiabefolyásolást. Több száz médium: országos napilapok, vidéki újságok, tévécsatornák, rádiók és online portálok működnek egy ernyő alatt, egy irányból érkező vezényszavak alapján.
A hírek szerkesztése már nem újságírói felelősség, hanem politikai megrendelés kérdése. Az Origo, a Magyar Nemzet, a TV2 vagy a Hír TV mind ugyanazt a szellemi modellt követik: a kormány intézkedéseinek kritikátlan dicsérete, az ellenzék és a „külső ellenségek” démonizálása.
A közmédia, amelynek alkotmányos feladata lenne a kiegyensúlyozott, közérdekű tájékoztatás, egyre inkább a hatalom meghosszabbított keze. Az M1 híradói inkább hasonlítanak kampányvideókra, mintsem hírforrásokra. A fontos, de kényelmetlen események elhallgatása, a félelemkeltő szófordulatok, a megvágott, manipulált képsorok mind egy célt szolgálnak: fenntartani a központilag megalkotott valóságot.
És természetesen a Mediaworksről sem felejtkezhetünk el, hiszen különösen nagy hatással van a vidéki tájékozódásra, ami eddig a Fidesz kormány társadalmi felhatalmazásának és támogatóbázisának számított. A helyi hírek közé ügyesen becsempészett kormányzati narratívák fokozatosan kiszorítják a kritikus gondolkodást – hiszen ha minden forrás ugyanazt mondja, miért is kételkednénk?
A propaganda hatása: mit tesz az emberi lélekkel?
A propaganda nem egyszerűen információtorzítás, hanem pszichológiai fegyver. Az emberi agy természeténél fogva hajlik az egyszerű narratívák elfogadására. A félelemkeltés, a „mi és ők” típusú megosztás, az ismétléses üzenetátadás (lásd Goebbels elve: „elégszer ismételve minden hazugság igazsággá válik”) nemcsak viselkedést, de személyiséget is formál.
A társadalomkutatók szerint a hosszú távú propaganda hatására csökken a kritikai gondolkodás, nő az intolerancia, és kialakul egy kollektív identitás-alapú harc. Ez nem pusztán ideológiai megosztottság, hanem lelki meghasadás: az emberek valóban másként kezdik érzékelni a valóságot.
Az eredmény? A másik oldal már nem vitapartner, hanem fenyegetés. A diskurzus helyét a gyűlölet, a vita helyét a megbélyegzés, a párbeszéd helyét a propaganda veszi át. Ez nemcsak a demokráciát, hanem a társadalmi kohéziót is teljességgel szétveri.
De nem lenne korrekt azt állítani, hogy a probléma kizárólag a jobboldali média sajátja. Az ellenzéki sajtó – különösen a 444, a Telex, a Partizán – gyakran hivatkozik elnyomottságára. És ez nem teljesen alaptalan: az állami hirdetésekből és támogatásokból való kizárás, az információhoz való hozzáférés korlátozása, a politikai nyomásgyakorlás mind valódi jelenségek.
Ám az állandó áldozati szerep, az elnyomott zsurnaliszták romantizálása és az önkritika hiánya ugyanolyan káros, mint a kormányoldali cenzúra. Egy valóban független sajtónak nemcsak a kormánnyal, hanem önmagával is őszintének kell lennie.
Ezt példázza a Partizán-botrány is, amikor Gulyás Márton egy adásban Aranyosi Péter humoristát kérdezte. Aranyosi úgy fogalmazott:
„’82-ben volt, azt hiszem a Csillagok háborúja, amikor én láttam, amikor már én láttam Miskolcon a Petőfi moziban, ahol, ha az első három sorba ültél, akkor tetves lettél a film végére”.
Gulyás erre megkérdezte, miért, amire a humorista azt felelte: „Hát mert ott csak a dakoták ültek, és mindenki tetűs volt, hát ilyen egyszerű.”
Gulyás nem állította meg, a beszélgetés végén „élvezetesnek” is nevezte az interjút.
A Roma Értelmiségi Műhely alapítója, Lukács Adorján élő adásban próbálta számon kérni Gulyást, szimbolikusan „elhozva a dakotákat” a nézőtér első sorából. Gulyás azonban nem adott teret a kritikának, és nem vállalt felelősséget. A baloldali média, amely előszeretettel hirdet erkölcsi fölényt, itt kudarcot vallott a saját értékeivel szemben.
Egy háború, ahol a sajtó már nem híd, hanem harctér
A magyar média mára nem a társadalmi párbeszéd platformja, hanem politikai harctérré avanzsálódott. Közben a civil társadalom, a „közönség” egyre megosztottabbá válik:
Az egyik fele vakon bízik abban, amit az állami média mond, és minden kritikát „liberális hazugságnak” tart.
A másik fele mindent zsigerből elutasít, ami kritikaként a jobb oldalról elhangzik, miközben saját buborékába zárkózva él – ahol az „igazság” kizárólag a Telex vagy a 444 szavai szerint létezik.
Az információmegerősítő torzítás (confirmation bias) miatt mindenki azt keresi, ami az ő nézeteit igazolja. A valóság? Az egyre távolibb fogalom. És ez veszélyes, mert ahol nincs közös valóság, ott nincs közös ország sem.
A média nem lehet csak eszköz. A média felelősség. Küldetés. Tükör. És ha ez a tükör csak azt mutatja, amit látni akarunk, akkor már nem tükör, hanem egy saját valóságfilter. Az igazán független, bátor és értelmes újságírás nem hajol meg semmilyen lobbiérdek előtt, nem hízeleg politiusoknak, nem favorizál, hanem kérdez, összefüggéseket keres, kritikát fogalmaz meg – és először saját magával szemben is.
A magyar média jövője azon múlik, hogy lesznek-e olyan hangok, amelyek:
– nem dőlnek be sem a hatalmi, sem a morális gőgnek;
– képesek tényeket és nem érzelmi reflexeket közvetíteni;
– nem eszközök, hanem iránytűk akarnak lenni.
Mert ha nem lesz ilyen média, akkor nemcsak a hírek fognak hazudni. Hanem lassan mi magunk is elfelejtjük, hogyan néz ki az igazság. És abban az országban, ahol az igazság többé nem közös, ott már nemcsak a politika, hanem az emberség is darabokra hullik.
Tetszett a cikkünk?
Az Okoshír 2024 novemberében azzal a céllal indult, hogy egy új, tiszta hangot képviseljen a magyar médiában.
A három alapító a kezdetektől fogva, főállás mellett, önerőből készíti a tartalmakat.
Mégis, az Okoshír rengeteg interjút, beszámolót és hírt szállít az olvasóknak.
Ahhoz, hogy még több emberhez eljuthassunk, és magasabb minőségben még több interjút készíthessünk, kérjük, támogass minket!
👉 Támogasd az Okoshírt itt!
Szabadszemle
Jézus teste a sírban van, és mindenki vár: nem tudják mi jön, csak érzik a feszült csendet
Húsvét mindannyiunknak ismerős – még azoknak is, akik egyébként nem járnak templomba, nem tartanak böjtöt, és a Bibliát sem forgatják napi szinten. Van benne valami nagyon mélyen gyökerező érzés: a tavasz első igazi levegővétele, az újjászületés ígérete, és talán egy kicsit az is, hogy „most újra lehet kezdeni”.
Pedig a húsvét eredete kifejezetten kemény történet. Nem a nyuszis, csokitojásos verzió, hanem az a fajta, amit az ember nem szívesen néz végig, mert kényelmetlen. A nagyhét eseményei – Jézus elfogása, elítélése, keresztre feszítése – nem szépek, nem könnyűek. És mégis, ebből a történetből nő ki az egyik legerősebb üzenet: „Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz bennem, ha meghal is, él.” (János 11:25)
Nagyszombat talán a legkülönösebb nap az egész húsvéti időszakban. Nincs benne látványos történés, nincs ünneplés – csak csend. Az a fajta csend, amit ma már szinte nem is ismerünk. A hagyomány szerint ez az a nap, amikor Jézus teste a sírban van, és mindenki vár. Nem tudják, mi jön. Nincs biztos kapaszkodó, csak egyfajta feszültséggel teli üresség.
És talán pont ez az, ami miatt Nagyszombat ma is releváns. Mert ez az a nap, ami leginkább hasonlít az életünk nagy részére. Nem a csúcspontok, nem a tragédiák, hanem az a köztes állapot, amikor nem tudjuk, merre tartunk, csak reméljük, hogy lesz értelme annak, amin keresztülmegyünk. Ahogy a Zsoltárok könyve mondja: „Este bánat száll be, reggelre öröm.” (Zsoltárok 30:6)
A böjt is hasonlóan félreértett dolog lett mára. Sokszor leegyszerűsítjük annyira, hogy „nem eszem húst”, vagy „leállok a cukorról”. Pedig eredetileg sokkal inkább egyfajta tudatos lelassulásról szól. Arról, hogy kiszállunk a folyamatos zajból, és megpróbálunk egy kicsit jobban figyelni – magunkra, másokra, arra, hogy mi az, ami tényleg számít.
Van egy mondat a Bibliában, ami szerintem nagyon jól leírja ezt: „Nem csak kenyérrel él az ember.” (Máté 4:4) És ezt nem feltétlenül kell szó szerint venni. Inkább úgy, hogy nem csak az számít, amit megeszünk, megveszünk, elérünk. Hanem az is, amit közben elveszítünk – vagy éppen megtalálunk.
A magyar húsvéti hagyományok valahol pont ezt a kettősséget tükrözik. Egyszerre vallásosak és nagyon földközeliek. Ott van a locsolkodás, ami ma már sokszor inkább kellemetlen kötelező kör, de eredetileg a megtisztulás és az élet jelképe volt. Ott vannak a festett tojások, amik nemcsak díszek, hanem az újjászületés szimbólumai. És ott van az ünnepi asztal – sonkával, tojással, kaláccsal –, ami egy hosszú lemondás után a bőség visszatérését jelenti.
Ezek a hagyományok akkor is működnek, ha valaki nem hívő. Mert nem feltétlenül a hitről szólnak, hanem az emberi tapasztalatról. A várakozásról, a hiányról, a megkönnyebbülésról. Arról, hogy van egy pont, amikor vége a télnek – nemcsak kint, hanem bennünk is.
Jézus történetének talán legemberibb mondata az, amit a kereszten mond: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Máté 27:46) Ez nem egy diadalmas, mindenek felett álló kijelentés. Ez kétségbeesés. És pont ettől lesz érthető. Mert mindenki volt már ott fejben, még ha nem is ilyen szélsőséges helyzetben.
És aztán mégis jön a fordulat. A feltámadás. Nem feltétlenül úgy, mint egy konkrét, fizikai esemény – hanem mint egy gondolat: hogy nincs minden veszve. Hogy a történeteknek lehet második felvonása. Hogy a legmélyebb pont után is van valami.
„Ne féljetek… nincs itt, mert feltámadt.” (Máté 28:5–6)
Talán ezért maradt meg a húsvét ennyire erősen a kultúránkban akkor is, amikor a vallásosság sok helyen háttérbe szorult. Mert nem csak egy vallási ünnep. Hanem egy alapvető emberi narratíva: szenvedés, csend, majd valami új kezdete.
És talán ezért különösen érdekes, hogy most, 2026 tavaszán milyen húsvétot élünk. Mert ez már nem csak egy személyes történet az újrakezdésről, hanem egy kollektív kérdés is lett: tud-e egy ország újrakezdeni?
Nagyszombat logikája itt válik igazán erőssé. Az a furcsa, bizonytalan állapot, amikor még nem történt meg a fordulat, de mindenki érzi, hogy ez már soha nem lesz olyan, mint eddig. Valami visszavonhatatlanul megváltozott. Amikor a régi még jelen van, de már nem működik ugyanúgy. Amikor a jövő még nincs meg, de már nem lehet nem gondolni rá.
Ez az a pont, ahol egy közösségnek döntenie kell arról, hogy mit kezd ezzel a csenddel.
Mert a húsvéti történet nem csak arról szól, hogy „feltámadás lesz”. Hanem arról is, hogy mi előzi meg. Van benne árulás, van benne félelem, van benne tömegpszichózis, van benne igazságtalanság. És ezek nem idegen dolgok a politikától sem. Sőt.
A kérdés inkább az, hogy mi jön ezután. Egy biztos: kell egy kép arról, hogy milyen országot akarunk látni a „második napon”.
„Az igazság szabaddá tesz titeket.” (János 8:32)
Ez a mondat ma talán nem csak személyes, hanem politikai értelmet is kap. Mert egy ország állapotát nem csak a gazdasági számok határozzák meg, hanem az is, hogy mennyire lehet benne őszintén beszélni, kérdezni, vitatkozni. A húsvéti történet végén nem egy tökéletes világ jön létre. Csak egy lehetőség. Egy új kezdet.
Lehet nem hinni a feltámadásban: de abban nagyon is érdemes hinni, hogy egy közösség képes megújulni. Hogy egy nemzet képes újradefiniálni magát. Hogy nem csak sodródunk, hanem döntéseket hozunk arról, hogy merre megyünk.
A keresztény gyökereink ebben nem korlátot jelentenek, hanem keretet. Nem azt mondják meg, hogy kire szavazzunk. Hanem azt, hogy milyen alapokra érdemes építeni: méltóság, felelősség, igazság, közösség. Ha ezeket elengedjük, akkor nem csak egy vallási hagyományt veszítünk el, hanem azt a közös nyelvet is, amin egyáltalán beszélni tudunk arról, hogy milyen országot akarunk.
Mert minden húsvét ugyanazt kérdezi meg tőlünk: Akarunk-e újrakezdeni?
És ha igen, akkor milyen országként akarunk feltámadni.
Borítókép: Saját AI szerkesztés
🖤
Tetszett a cikkünk?
Napi 33 Ft-tal segítheted, hogy függetlenek maradjunk!
👉 Támogasd az Okoshírt itt!
Közélet-Politika
Magyar Péter és Szily Nóra beszélgetése: Önreflexió vagy tudatosan felépített imázs?
Karácsonykor jelent meg az a hosszabb videóinterjú, amelyben Magyar Péter Szily Nóra kérdéseire válaszol. A beszélgetés formai és tartalmi szempontból is eltér a megszokott politikai interjúktól: kevés benne a direkt politikai állítás, annál több az önreflexió, az érzelmi hangsúly és a személyes történet. Ez önmagában nem rendhagyó, inkább tudatos választásnak tűnik egy olyan politikai szereplőtől, aki rövid idő alatt vált a közélet egyik legmegosztóbb, de meghatározó alakjává.
MIÉRT PONT SZILY NÓRA?
Szily Nóra nem konfrontatív riporter, nem politikai vitákban edződött kérdező. A közönség számára elsősorban olyan beszélgetésekből ismert, amelyekben az alany nem „szerepel”, hanem mesél. Ez a szerep biztonságos teret teremt: a megszólaló nem védekezik, nem támad, hanem értelmez. Egy politikus számára ez ideális környezet akkor, amikor nem pozíciót, hanem karaktert szeretne építeni.
Szily jelenléte egyben jelzés is a nézőnek: itt nem leleplezés, nem számonkérés következik, hanem megértés. Ez különösen fontos azok számára, akik elfordultak a hagyományos politikai kommunikációtól, és a konfliktusos, bináris logikájú közéleti vitákat eleve gyanakvással figyelik. A beszélgetés implicit ígérete az, hogy nem kell „oldalt választani”, elég figyelni.
SZAKÁTS RÉKA – KOMMUNIKÁCIÓS SZAKÉRTŐ
A megszólalás egyik kulcspontja a 2024 februárjában adott Partizán-interjú, amely Magyar Péter politikai belépőjeként rögzült a nyilvánosságban. A karácsonyi beszélgetésben ezt a döntést egyfajta visszafordíthatatlan határátlépésként írja le: elmondása szerint több közeli hozzátartozója is óvatosságra intette, ő mégis vállalta a kockázatot.
„Amikor bementem a Partizán stúdiójába, talán édesanyám, illetve egy-két ember tudott róla, és mondták, hogy ne menjek be. Bementem. És amikor kijöttem, akkor azt mondták, hogy jó, akkor most már menjél végig az úton. Kicsit olyan ez, mint amikor a szakadék fölött egy kötélen elindul az ember, onnan nem tudsz visszafordulni.„
A „szakadék fölötti kötéltánc” metaforája egyszerre sugall bátorságot és kiszolgáltatottságot, miközben óvatosan elkerüli a politikai számítás kérdését. Pedig az interjú kontextusában nehéz nem észrevenni: a nyilvánosságba lépés nem pusztán személyes döntés volt, hanem stratégiai lépés is.
A beszélgetés egyik erőssége – és egyben korlátja –, hogy következetesen az emberi oldalra fókuszál. Megtudjuk, hogy Magyra Péter hároméves koráig nem beszélt, „rossz kölyök” volt, akinek számos intője volt, verekedésbe keveredett, az egyik iskolai lógása után pedig rendőrökkel kellett kerestetni: ezek az epizódok azt a narratívát erősítik, hogy Magyar Péter nem „készen érkezett” a politikába, hanem egy esendő, hibákkal teli életút eredményeként jutott el idáig. Ez a megközelítés különösen hatásos lehet azok számára, akik idegenkednek a hagyományos politikai kommunikációtól, és inkább az azonosulás lehetőségét keresik.
Nem véletlen a beszélgetés kerete sem. Szily Nóra nem konfrontatív interjúalany, hanem olyan riporter, aki pszichológiai érzékenységgel közelít megszólalóihoz. Ez a közeg lehetőséget ad arra, hogy Magyar Péter kontrollált módon, konfliktusmentesen beszéljen önmagáról. Az interjú így nem elsősorban vitát generál, hanem értelmezési keretet kínál: azt sugallja, hogy a politikai szereplő megértése előfeltétele a politikai megítélésnek. Ez a keret különösen vonzó lehet a bizonytalan, politikailag kiábrándult vagy döntés előtt álló közönség számára.
A közösségi médiáról szóló részek különösen jól illusztrálják a beszélgetés egyik alapvető kettősségét. Magyar Péter elmondja, hogy maga olvassa és gyakran meg is válaszolja a kommenteket, mert – állítása szerint – nincs mögötte kiépített médiarendszer. Ez egyszerre hangzik őszinte helyzetleírásnak és tudatos önpozicionálásnak: a „közvetlen”, „elérhető” politikus képét erősíti, aki nem szűrőkön keresztül kommunikál, hanem közvetlen kapcsolatot keres a támogatóival és kritikusaival.
Ugyanakkor ez a narratíva csak részben fedi a valóságot. A Magyar Péterhez köthető médiakörnyezet nem üres tér: a kontroll.hu alapítója Magyar Márton, Magyar Péter testvére, aki maga is nyíltan beszélt arról, hogy az oldal elindulása szorosan összefügg testvére politikai szerepvállalásával. „A kontroll.hu valahol a testvérem, Magyar Péter miatt indult el” – fogalmazott korábban. A portál azóta rendszeresen foglalkozik a Tisza Párt ügyeivel, és ténylegesen hozzájárul a politikai jelenlét és narratívaépítés fenntartásához.
Ez nem teszi hamissá Magyar Péter állítását a közösségi média fontosságáról, de árnyalja azt: a „nincs médiánk” kijelentés inkább relatív, mint abszolút. A hangsúly nem azon van, hogy létezik-e támogató médiatér, hanem azon, hogy a politikus milyen szerepet vállal saját kommunikációjában, és mennyire centralizálja azt saját személye köré.
A beszélgetés egy másik, árulkodó pillanata az indulatkezelés kérdésénél jelenik meg. Magyar Péter többször is elmondja, hogy megtanulta kontrollálni a reakcióit, például azzal, hogy „tízig számol magában”. Amikor Szily Nóra óvatosan megjegyzi, hogy „lehet, hogy néha húszig kéne”, a válasz rövid és feszes:
„Javasolni lehet. Most is számolhattam volna a válasz előtt.”
A jelenet egyszerre mutat önreflexiót és határkijelölést. Felvillantja azt a feszültséget, amely a közvetlenség ígérete és a tényleges kontroll között húzódik: mennyire spontán egy reakció, és mennyire tudatosan szerkesztett.
A beszélgetés egészére jellemző, hogy kerüli az éles politikai állásfoglalásokat. Program, konkrét konfliktusok vagy vitatott döntések alig kerülnek szóba. Ehelyett a hangsúly azon van, hogyan éli meg Magyar Péter a nyilvánosság terhét, a kapcsolatai átalakulását, a folyamatos jelenlét kényszerét. Ez a megközelítés érthető egy karácsonyi, ünnepi kontextusban, ugyanakkor kérdéseket is felvet: mennyiben segíti a választót abban, hogy politikai szereplőként értékelje őt, és mennyiben tereli a figyelmet a személyes történetek irányába.
A Szily Nórával készült interjú nem elszigetelt jelenség, hanem egy következetesen épített kommunikációs sorozat része. Ugyanazt a funkciót tölti be, mint a Kéri Lászlóval folytatott beszélgetés vagy a Jólvanezígy YouTube-csatornán való megjelenés: nem politikai döntési helyzet elé állítja a nézőt, hanem fokozatosan oldja a politikával szembeni bizalmatlanságot. Ezek a megszólalások mind azt a célt szolgálják, hogy Magyar Péter ne elsősorban állítások vagy konfliktusok mentén legyen értelmezhető, hanem mint gondolkodó, reflektív szereplő, akinek „érdemes végighallgatni” a történetét.
Ebben az értelemben a Szily Nórával készült interjú egyszerre empatikus portré és tudatos pozicionálási kísérlet. Lehetővé teszi, hogy Magyar Péter emberként váljon láthatóvá, miközben továbbra sem ad egyértelmű választ arra, milyen konkrét politikai megoldásokat kínál. A beszélgetés ereje éppen abban rejlik, hogy nem kényszeríti ki az állásfoglalást, hanem megértési keretet hoz létre. Ugyanakkor pontosan ez jelöli ki a határát is: a személyes narratíva nem helyettesíti a politikai tartalmat, legfeljebb előkészíti annak befogadását.
Ez a stratégia különösen a bizonytalanok számára lehet hatékony. Azoknál, akik elfordultak a hagyományos politikai vitáktól, vagy még nem tudják, kiben és miben érdemes hinniük, ezek a beszélgetések nem elköteleződést kérnek, hanem figyelmet. A hangsúly nem azon van, hogy „dönts most”, hanem azon, hogy „értsd meg, ki beszél hozzád”. Magyar Péter célja ebben a keretben nem az azonnali meggyőzés, hanem az, hogy legitim szereplővé váljon a bizonytalanok mentális térképén: olyasvalakivé, akire érdemes időt és gondolatot fordítani.
SZAKÁTS RÉKA – KOMMUNIKÁCIÓS SZAKÉRTŐ
Összességében ezek a megszólalások – Szily Nóránál, Kéri Lászlónál és a Jólvanezígy csatornán – inkább megállók, mint végállomások. Egy olyan folyamat elemei, amelyben az empátia, az önreflexió és a személyes történetek megelőzik a politikai állításokat. A nyitott kérdés nem az, hogy működik-e ez a stratégia a bizalomépítés szintjén, hanem az, hogy a felépített figyelem és jóindulat később képes lesz-e világos politikai alternatívákká, vitaképes állításokká és számonkérhető tartalommá alakulni. Ez már nem kommunikációs, hanem politikai teljesítmény kérdése lesz.
Borítókép: Kép: Magyar Péter Hivatalos/YouTube
🖤
Tetszett a cikkünk?
Napi 33 Ft-tal segítheted, hogy függetlenek maradjunk!
👉 Támogasd az Okoshírt itt!
-
Közélet-Politika2 napjaHavasi Bertalan igényt tart a végkielégítésére, amennyiben Ruff Bálint nem hagyja jóvá a kifizetést perelne is
-
Belföld2 napjaPálinkás Szilveszter tölti be a kabinetfőnök-helyettesi pozíciót a Honvédelmi Minisztériumban
-
Közélet-Politika1 napjaVolt Fidesz-szavazó Tuzson Bencének: Az lesz, Bence, hogy vége a Fidesznek, jó?
-
Közélet-Politika2 napjaSemjén Zsolt megváltozott körülményekre hivatkozva lemondott az Országos Magyar Vadászati Védegylet elnöki posztjáról
-
Közélet-Politika2 napjaRogán Antal: Jobb lett volna 2022-ben más irányba vinni az életemet, de erre most is lesz majd lehetőségem
-
Belföld2 napjaMagyar Péter szerint az MTVA és a Duna Médiaszolgáltató vezetői egymásnak írják alá a felmentéseket a minél több végkielégítés reményében
-
Közélet-Politika2 napjaRogán Antal: Én egészen nyugodt vagyok, minden törvényesen történt
-
Belföld2 napjaSzabó Bence a Belügyminisztériumban folytatja pályafutását
