Az elmúlt hetek közéleti eseményeit figyelve egyre inkább az az érzésem, hogy Magyarországon valójában nem a kormányváltás legnehezebb szakasza zajlik, hanem annak a lelki és társadalmi feldolgozása. A politikai átmenetekről hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, mint intézményi folyamatokról: választásokat tartanak, új kormány alakul, új törvények születnek, új emberek kerülnek pozícióba. A valóságban azonban a politikai rendszerek nemcsak intézményeket építenek fel, hanem érzelmi struktúrákat is. Nemcsak jogszabályokat hagynak maguk után, hanem reflexeket, félelmeket, identitásokat, ellenségképeket és olyan gondolkodási mintákat, amelyek sokkal tovább élnek, mint maguk a politikai szereplők.

Talán ezért érezheti ma sok ember azt, hogy a választások ugyan véget értek, a kampány mégsem ért véget. Formálisan már túl vagyunk rajta, a társadalom jelentős része egyértelmű döntést hozott, a hatalom átadása megtörtént, mégis sokaknak az az érzése, hogy ugyanannak a történetnek egy újabb fejezetét nézik. A szereplők részben megváltoztak, de az érzelmi logika nagyon sok tekintetben ugyanaz maradt.

Ennek a jelenségnek van egy fontos társadalomlélektani magyarázata. Amikor egy közösség hosszú időn keresztül konfliktusban él, akkor maga a konfliktus válik identitásképző erővé. Az emberek már nem pusztán egy politikai program vagy világnézet mellett köteleződnek el, hanem egy érzelmi állapot mellett is. A felháborodás, a harag, az igazságtalanság érzése egy idő után nemcsak reakció lesz valamire, hanem a közösségi összetartozás egyik alapja. Ez érthető folyamat, hiszen a közös sérelmek rendkívül erős kohéziós erővel rendelkeznek. A probléma akkor kezdődik, amikor a konfliktus már nem eszköz, hanem önálló létezési forma lesz.

Az elmúlt másfél év magyar politikáját méginkább jelentős mértékben szervezte az Orbán-rendszerrel szembeni ellenállás. A korrupciós ügyek feltárása, a visszaélések bemutatása, a hatalom kritikája legitim és fontos közéleti feladat volt. Egy demokráciában erre szükség van. Azonban minden rendszerkritikus mozgalom számára elérkezik egy pont, amikor fel kell tennie magának a kérdést: mi történik akkor, amikor a rendszer, amely ellen szerveződött, már nincs hatalmon?

Ez ugyanis identitásválságot okozhat.

Ha egy politikai közösség önmeghatározásának legfontosabb eleme az volt, hogy mit utasít el, akkor előbb-utóbb szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy mit akar felépíteni helyette. Ez sokkal nehezebb feladat, mint az ellenállás. Az ellenállás ugyanis érzelmileg egyértelmű. Az építkezés viszont kompromisszumokat, önreflexiót és sokszor kellemetlen felismeréseket követel.

A társadalmi önismeret talán éppen ott kezdődik, amikor felismerjük, hogy az abúzus nem kizárólag személyekhez kötődik. Egy bántalmazó dinamika nem attól válik bántalmazóvá, hogy ki gyakorolja, hanem attól, hogyan működik. Ezért minden demokratikus közösség egyik legfontosabb feladata annak felismerése, hogy ugyanazok a mintázatok új szereplőkön keresztül is újratermelődhetnek.

Az emberi psziché hajlamos arra, hogy a korábbi sérelmek miatt felmentést adjon azoknak, akiktől a megváltást várja. Ez azonban rendkívül veszélyes mechanizmus. Mert miközben teljesen természetes, hogy sokan haragszanak a korábbi rendszerre, abból nem következik automatikusan, hogy a jelenlegi rendszer minden döntése helyes. Abból, hogy valaki jogosan bírálta az előző hatalmat, még nem következik az, hogy mentesülnie kell a kritikák alól, amikor maga kerül pozícióba.

A demokratikus érettség egyik legfontosabb ismérve éppen az, hogy képesek vagyunk-e ugyanazt a mércét alkalmazni azokkal szemben is, akikkel egyébként szimpatizálunk.

És itt érkezünk el egy másik problémához, amelyről ma feltűnően keveset beszélünk.

A demokráciák egészséges működéséhez nemcsak kormányra és ellenzékre van szükség, hanem olyan nyilvánosságra is, amely képes mindkettőt ellenőrizni. Az elmúlt években sok függetlennek tekintett médium identitásának középpontjában az Orbán-rendszer kritikája állt. Ez érthető volt, hiszen a politikai valóság ezt a feladatot tette sürgetővé. Most azonban egy új helyzet alakult ki.

És ebben a helyzetben egyre gyakrabban merül fel a kérdés: vajon képesek lesznek-e ugyanazzal a kritikai szigorral vizsgálni a jelenlegi hatalmat is?

Mert a sajtó szerepe nem az, hogy egy politikai közösség érzelmi szükségleteit szolgálja ki, hanem az, hogy ellenőrizze a hatalmat. Bármilyen hatalmat.

Ha a kritika kizárólag addig létezik, amíg a „másik oldal” van kormányon, akkor a kritika valójában nem elvi alapú, hanem identitásalapú. És ez hosszú távon ugyanúgy torzítja a nyilvánosságot, mint az a propaganda, amelyet korábban oly sokan bíráltak.

Talán az egyik legnagyobb veszély ma nem is maga a politikai konfliktus, hanem az érzelmi függés. Az a helyzet, amikor emberek, médiumok vagy politikai közösségek már nem azért hallgatnak el bizonyos problémákat, mert nem látják őket, hanem mert félnek attól, hogy a kritika gyengítené azt az oldalt, amelyhez tartozónak érzik magukat. Ez a logika azonban végső soron minden demokratikus kontrollt felold.

A valódi elszámoltatásnak ezért nemcsak jogi, hanem kulturális dimenziója is van. Természetesen mindenkinek felelnie kell a tetteiért, aki visszaélt a hatalmával. A törvény előtti felelősségre vonás nem bosszú, hanem a jogállam működésének alapfeltétele. Ugyanakkor egy társadalom nem élhet tartósan a felhergelt igazságkeresés állapotában sem.

A harag hasznos lehet a változás elindításához, de alkalmatlan a jövő felépítésére.

Egy ország nem maradhat örökké érzelmi mozgósítás alatt. Nem maradhat örökké kampányüzemmódban. Nem maradhat örökké abban a lelkiállapotban, hogy mindig van egy aktuális ellenség, akire rá lehet mutatni, és akinek a létezése magyarázatot ad minden problémára.

A következő évek egyik legfontosabb társadalmi feladata talán éppen az lesz, hogy megtanuljunk különbséget tenni igazság és bosszú között, felelősségre vonás és megalázás között, demokratikus kontroll és politikai törzshűség között.

Mert a politikai kultúra végső soron nem a Parlamentben kezdődik.

Hanem az egyénben.

Abban a pillanatban, amikor valaki hajlandó ugyanazzal a következetességgel vizsgálni a saját oldalát is, mint azt, amelyikkel nem ért egyet. És talán ott kezdődik a valódi társadalmi megújulás is, amikor a közösség már nem a haragból meríti az identitását, hanem abból a közös szándékból, hogy egy egészségesebb, nyugodtabb és önmagára őszintébben reflektáló országot építsen.

Kép: Szakáts Réka saját grafika