OkosHír: Móser Zoltán fotóművész húsz év után nyitotta meg újra kiállítását szülővárosában, Szekszárdon, „Valahol, Európában – Páros és páratlan képek” címmel. A kiállítás 2025. május 4-ig látogatható, és a művész fotóművészi életművének lezárását jelenti. Móser Zoltán állítása szerint a fényképezőgépet nyolc évvel ezelőtt tette le, amikor visszaköltözött szülőföldje közelébe, mivel a digitális technika idegen számára. A művész véleménye szerint az analóg gondolkodásmód a digitális technikával felváltódik, ami egy virtuális világot hoz létre. A kiállítással az ember azt érezheti, hogy „volt valahol”.

A kiállításon szereplő képek kiválasztásának szempontja az volt, hogy a képek érintsék meg a nézőt. Móser Zoltán szerint a képeknek értékük van, nem áruk. A kiállításon hat centiméteres és másfél méteres képek is szerepelnek, fekete-fehér és színes fotók, fák és portrék, európai nagyvárosok és Kárpát-medencei falvak. A kiállítás mottója Max Picard filozófus gondolata: „a kép hallgat, és hallgatva kimond valamit.”

Móser Zoltán pályája a fák fényképezésével kezdődött. A fákban alakokat, formákat, embereket lát, amelyek gondolatokat és érzéseket közvetítenek. Egyetemistaként Visegrádon egy fa árnyékát fényképezte le, majd ezt követően öt évig csak fákat fotózott.

A szakdolgozatához népdalokat gyűjtött egy juhásztól Jászárokszálláson, róla készítette az első portréját. Ezt követően parasztokat és írókat fényképezett.

Móser Zoltán több mint száz kortárs íróról, költőről készített portrét. Az első Fábry Zoltán volt, akit Stószban látogatott meg. A következő nyáron Fábry meghalt, és Móser Zoltán egy nekrológot írt róla a szegedi Tiszatájba. Fábrytól kapott egy dedikált könyvet, amit Illyés Gyulának kellett volna elvinnie. Illyés Gyula nem kedvelte a fotósokat, de Móser Zoltánnal kivételt tett.

Móser Zoltán szerint a jó portré két, bizalmi viszonyban lévő emberről szól. A fotós el akarja lopni az arcot, de a modell nem engedi, ám ha felenged és barátként fogad, mégiscsak odaadja. Türelem kell, ki kell tudni várni a megfelelő pillanatot. Énekesekről könnyű portrét készíteni, mert befelé néznek. Az írókat beszélgetés közben fényképezte, felkészülten ment hozzájuk, ismerte az életművüket.

Móser Zoltán állítása szerint mindig azt fotózta, amiben a kedvét lelte, és teljesen szabad volt. Nem érdekelte a politikai helyzet, hanem azt csinálta, amit akart, kitalálta magát. Kollégiumban dolgozott, de volt mellette egy sötétkamrája, ahová munka után visszavonulhatott.

Móser Zoltán fotóelméletet és fotóesztétikát tanított különböző egyetemeken anélkül, hogy bárki tanította volna fotózni. Tevelen a plébánosnak volt egy Kijev gépe, ami akkor a legjobbnak számított. A hittanos diákok jutalomként fotókat kaptak. A plébános megengedte, hogy megnézze a sötétkamráját. A Kritika folyóiratban Lucien Hervé fotóit látta egy ciszterci kolostorról. Egy orvos barátja titkos templomi esküvőt tartott Felsőörsön. Ezt követően tíz éven keresztül a román kori templomokat kereste. Lucien Hervével harminc évvel később, Párizsban találkozott. Sára Sándort is a mesterének tartja.

Móser Zoltán fekete-fehér képei állnak közelebb hozzá, mint a színesek. Állítása szerint hatezer színes képe van, de nem érdeklik, ezért nem is nagyította ki őket. A fekete-fehér kép a legszínesebb, mert az agy hozzáteszi a színeket. A színeseknél le kell bontani valamit. Ha egy szín zavaró, akkor az ember azon gondolkodik, hogy miért ilyen.

A kiállításon egy fafaragványa is szerepel. Móser Zoltán több mint tíz éve vett egy faesztergát. Mert nincs annál nagyobb öröm, mint amikor esztergálhat.

A „Valahol Európában – Páros és páratlan képek” című kiállítás megnyitóján Móser Zoltán közel négyezer színes negatívból és diapozitívből álló fotóarchívumát adta át a szekszárdi múzeumnak, míg a pályakezdéstől készített mintegy negyvenezer fekete-fehér negatívját az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. Fotóit a győri Magyar Kultúra Kiadó digitalizálta, így képei a moserzoltan.hu weboldalon elérhetők.

Tiszta.AI elemzés: Az eredeti cikk értékelése

• Az eredeti cikk milyen nyelvi eszközökkel próbált hatni az olvasóra? Az eredeti cikk közvetlen idézetekkel és személyes anekdotákkal próbálta az olvasót érzelmileg bevonni. A kérdés-válasz formátum intimitást sugallt, míg a művész szavainak közvetlen átadása hitelességet kölcsönzött a szövegnek.
• Voltak-e benne következtetésként tálalt feltételezések? Igen, például amikor a művész a digitális technika és az analóg fotóművészet kapcsolatáról, vagy a képek értékéről és minőségéről fejtette ki véleményét. Ezeket a kijelentéseket a cikk tényként kezelte, holott azok szubjektív értékítéletek.
• A cikkben tett állítások megfelelnek-e a valóságnak? A cikkben szereplő állítások valóságtartalma nem ellenőrizhető teljes mértékben a források hiánya miatt. A kiállítás ténye, a helyszín és az időpont valószínűleg helyesek, de a művész által elmondott személyes történetek és vélemények nem támaszthatók alá külső bizonyítékokkal.
• Milyen konklúzióra lehet következtetni a cikkben leírtakból? A cikkből arra lehet következtetni, hogy Móser Zoltán egy jelentős fotóművész, aki a hagyományos, analóg technikákhoz ragaszkodik, és életművének lezárásaként tekint a szekszárdi kiállításra.
• Milyen hatással lehet ez az esemény a magyar közéletre? Az eseménynek valószínűleg nincs közvetlen hatása a magyar közéletre. Inkább a művészeti életben, a fotográfia területén lehet jelentősége, felhívva a figyelmet a hagyományos technikákra és egy alkotói életműre.

(Forrás: demokrata.hu)
Kép: Demokrata