Donald Trump és Vlagyimir Putyin 2025. február 12-i telefonbeszélgetése után egyes európai és ukrán vezetői aggodalmakat fejeztek ki a transzatlanti kapcsolatok jövőjével és egy esetleges új világrend kialakulásával kapcsolatban.

A potenciális új világrendről szóló vitákban gyakran említik Jaltát. A Krím félszigeten található város 1945. február 4. és 11. között adott otthont egy konferenciának, amelyen Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill brit miniszterelnök és Joszif Sztálin szovjet vezető vett részt. A konferencián a második világháború lezárásáról és a háború utáni rendezésről tárgyaltak, ami évtizedekre befolyásolta a világ jövőjét. A hidegháborús időszak világrendjét gyakran „jaltai rendszerként” is emlegetik.

A jaltai konferencián lefektették az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) és a „szabályokon alapuló rend” alapjait. Ugyanakkor a konferencia a nagyhatalmi alkuk és az érdekszférák szimbólumává is vált. A jaltai nyilatkozatban deklarálták, hogy minden népnek joga van megválasztani a kormányformáját, és vissza kell állítani a népek szuverén jogait. Ennek ellenére a konferencián dőlt el az is, hogy Kelet-Európa szovjet érdekszférába kerül. Nem hoztak létre olyan szervezetet, amely ellenőrizte volna a népek szuverén jogainak betartását, így a Szovjetunió hozzáláthatott Kelet-Európa szovjetizálásához.

A második világháború utáni rendezés kettősséget hordozott magában. Egyfelől kialakult a „szabályokon alapuló rend”, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa ellenőrzött, ahol az öt állandó tag (Kína, Franciaország, az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és Oroszország) vétójoggal rendelkezik. A cél az volt, hogy a nemzetközi jog szabályozza az államok közötti viszonyokat. Másfelől a nyugati hatalmak Kelet-Európát a Szovjetuniónak engedték át, és egészen a Szovjetunió összeomlásáig fenntartották, hogy Kelet-Közép-Európa szovjet érdekszférába tartozik. Az Egyesült Államok sem 1956-ban Magyarországon, sem 1968-ban Csehszlovákiában nem avatkozott be.

A jaltai egyezmény kettősségét jól mutatja két előzmény. Az egyik az 1941. augusztus 12-én Roosevelt és Churchill által elfogadott Atlanti Charta, amely deklarálta minden nép jogát, hogy megválaszthassa, milyen kormányzati formában kíván élni. A másik egy nem hivatalos dokumentum, az 1944. október 9-én Moszkvában, Churchill és Sztálin találkozóján született „százalékos megállapodás”. Churchill egy szalvétára balkáni országok neveit írta fel, százalékokkal jelezve, hogy az egyes országokban mekkora szovjet, illetve brit befolyás legyen a háború után.

Churchill célja az volt, hogy biztosítsa a brit befolyást Görögország felett, ezért itt 90:10 százalékos arányt javasolt az Egyesült Királyság javára, míg Romániát szinte teljesen átengedte Sztálinnak, ahol a szovjet befolyás lett volna 90 százalékos. Sztálin Churchill szalvétára írt számait sorra kipipálta. (Magyarország is a szalvétára került 50:50 százalékkal, amit aztán a brit és a szovjet külügyminiszter a további tárgyalások során 80:20 százalékra módosított a szovjetek javára.)

A jaltai konferenciát megelőzte az 1943. november 28. és december 1. között tartott teheráni konferencia, ahol Churchill, Roosevelt és Sztálin úgy döntött, hogy lemondanak a britek által szorgalmazott balkáni partraszállás tervéről, és ehelyett Normandiában szállnak partra az amerikai–brit csapatok. A Vörös Hadsereg Kelet-Európa és a Balkán nagy részét elfoglalhatta.

Jaltában a kétpólusú világrend alapjait fektették le, ami hidegháborús szembenállást eredményezett a Washington, illetve a Moszkva vezette blokk között, és Európa kettéosztottságát eredményezte. Ugyanakkor sikerült megakadályozni, hogy a két blokk közvetlenül háborúba kezdjen egymással. A „perifériákon” véres háborúk törtek ki, de amerikai és szovjet katonák között összecsapás nem történt. Az atomfegyverek megléte és azok két oldal közötti számbeli paritása fontos tényezőnek számított, hogy ne robbanjon ki újabb világháború.

Működtek a két szuperhatalom közötti kommunikációs csatornák, és fontos megállapodások is köttettek. 1975-ben tartották meg a helsinki értekezletet, amelynek záróokmányában deklarálták a „szuverén egyenlőség” elvét. Ez az elv azt mondja ki, hogy mindegyik ország maga döntheti el, hogy milyen katonai vagy egyéb szövetséghez csatlakozik, más országnak ebbe nincs beleszólása.

A berlini fal 1989-es leomlása, a kelet-közép-európai államok Moszkvától való függetlenedése, majd a Szovjetunió 1991-es felbomlása új világrendet hozott, amelyben a szovjet pólus eltűnt, és egyetlen pólusként az Egyesült Államok maradt. A néhai Varsói Szerződés országai sorra csatlakoztak a NATO-hoz, amit viszont a 2000-es évektől visszaerősödő Oroszország egyre inkább fenyegetésként élt meg. Borisz Jelcin orosz elnöknek még nem volt kifogása Magyarország, Csehország és Lengyelország 1999-es NATO-felvétele kapcsán, de utódja, Vlagyimir Putyin már elítélte a 2004-es bővítési kört, amikor a volt szovjet tagköztársaság balti államok is az észak-atlanti védelmi szövetség tagjai lettek.

Putyin 2007-ben, a müncheni biztonsági konferencián előadott beszéde éles fordulatot jelzett, ahol a NATO „keleti terjeszkedésével” kapcsolatban kritikát fogalmazott meg.

George W. Bush amerikai elnök 2008-ban Ukrajna és Grúzia (Georgia) NATO-csatlakozása mellett érvelt. Néhány hónappal később kitört Oroszország és Grúzia ötnapos háborúja, amelyben a kaukázusi ország vereséget szenvedett. Hat évvel később pedig következett a Krím elcsatolása és a donbaszi konfliktus kirobbantása.

Oroszország, Kína, India és Brazília megerősödésével a világ többpólusúvá válás útjára lépett.

Az Egyesült Államok számára ez új helyzetet jelent. Miközben a Kínával szembeni fellépés szükségességében egyetértés van, Donald Trump újbóli hatalomra kerülése után az új elnök külpolitikai és geopolitikai irányvonala eltér elődjétől, Joe Bidentől.

Alexander Stubb finn elnök a müncheni biztonsági konferencián azt mondta, hogy választani kell a nagy államok általi feldarabolást jelentő Jalta és az 1975-ös Helsinki Megállapodás között. A kérdés az, hogy az érdekszférák politikája dönt-e, vagy a nagyhatalmak tartják magukat az egyes országok „szuverén egyenlőségéhez”.

Elemzés

• Az eredeti cikk nyelvi eszközei: Az eredeti cikk számos érzelmileg befolyásoló kifejezést és sugalmazást tartalmazott, mint például „teljesen kifordult sarkaiból a világ”, „új világrendet készíthet elő”, „cinikus nagyhatalmi osztozkodás”. Ezek a megfogalmazások dramatizálták az eseményeket és befolyásolták az olvasó véleményét.
• Feltételezések: A cikk több helyen is következtetésként tálalt feltételezéseket, például amikor azt sugallta, hogy Trump feladja az Egyesült Államok szövetségi politikáját, vagy hogy az Egyesült Államok „rátenné a kezét” ukrajnai erőforrásokra. Ezek az állítások nem voltak kellően alátámasztva.
• Állítások valóságtartalma: A cikkben szereplő történelmi tények (pl. a jaltai konferencia, a helsinki értekezlet) valósak, de az ezekhez kapcsolt értelmezések és következtetések már vitathatók.
• Konklúzió: A cikk arra a konklúzióra jutott, hogy a világ a többpólusúvá válás útjára lépett, és hogy a nagyhatalmi erőpolitika dominálni fog. Ez egy lehetséges, de nem szükségszerűen bekövetkező forgatókönyv.
• Hatás a magyar közéletre: Az események hatása a magyar közéletre közvetett, de jelentős lehet. Egy új világrend kialakulása befolyásolhatja Magyarország külpolitikai és gazdasági helyzetét, valamint a szövetségi rendszerekhez való viszonyát.

(Forrás: portfolio.hu)