OkosHír: Az emberi beavatkozások önmagukban nem képesek visszafordítani a klímaváltozás hatásait Magyarországon, különösen a Duna-Tisza közén tapasztalható évtizedes vízhiányt, és az öntözés sem jelent mindenütt megoldást a mezőgazdasági termelés számára – állítja Rakonczai János, a Szegedi Tudományegyetem Természet- és Környezetföldrajz Tanszékének professor emeritusa. A szakértő három évtizede vizsgálja az éghajlatváltozás, a csapadékmennyiség, a talajvízkészlet, a növényzet és a táj átalakulásának hatásait.

A vízhiány okai és mértéke

Rakonczai János kutatási eredményekre alapozva hangsúlyozza, hogy a Duna-Tisza köze vízhiányának gyökerei a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek közepéig tartó csapadékhiányos időszakban keresendők, ami ezen a területen két évnyi csapadékmennyiség elmaradását jelentette. Az elmúlt négy-öt év tartós aszálya további egy évnyi csapadékhiányt okozott. Bár a 2010-es, rendkívül csapadékos év átmenetileg enyhítette a vízhiányt – akkor egy év alatt 3,8 milliárd köbméteres növekedés volt tapasztalható, majd a következő évben 1,5 milliárd köbméteres csökkenés –, a kutatások szerint a növekvő felmelegedés hatásai jelentősek. Egy 1,5-2 Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedés évente akár 300-400 millió köbméteres vízveszteséget is okozhat a Homokhátságon.

Az Alföld vízháztartását súlyosan érinti, hogy a Tisza vízgyűjtő területén évek óta csökken a téli hófelhalmozódás, amely 2025-ben már szinte a nullához közelített. Ennek következtében elmaradnak a folyók hóolvadásból táplálkozó nyári áradásai. Szegednél például a 2006-os rekordárvíz óta a Tisza csak néhányszor lépett ki medréből, és akkor is csekély mértékben. A tartósan alacsony folyóvízállás tovább mélyítheti a meder felé leszivárgó talajvíz szintjét. Azok a területek, ahol a vízkészletek kizárólag a csapadékból pótlódhatnak, mint például a Duna-Tisza köze és a Nyírség, különösen kiszolgáltatottak a csapadék mennyiségének.

Az ivóvíz-kitermelés szerepét illetően Rakonczai János és tanítványai térinformatikai elemzésekkel kimutatták, hogy három-négy évtized ivóvízkivétele is csak nagyjából akkora változást okozott a talajvízkészletben, mint egy szélsőségesen száraz év. A legfrissebb elemzések szerint az elmúlt öt évben a Homokhátságon a talajvízkészlet további 1,5-2 milliárd köbméterrel csökkent. Ennek jeleként a harmincas-ötvenes években létesített talajvízmérő kutak sorra kiszáradnak, az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság területén legalább húsz ilyen száraz kút található. Ezek többsége a Homokhátság magasabb részein, de Szentes környékén és a Maros hordalékkúpján, a Tisza bal partján is előfordulnak. A tartósan mély talajvízszint felelős a fák kiszáradásáért és a korai lombhullatásért országszerte.

Rakonczai szerint a sajtóban gyakran használt „elsivatagosodás” kifejezés a Homokhátságra vonatkozóan tudományos szempontból nem pontos; a szakértő inkább az „elsivatagosítás” kifejezést tartja helytállónak, utalva az emberi tevékenység szerepére. A talajt az év egy részében fedetlenül hagyó szántóföldi művelés hozzájárul a homokmozgások kialakulásához, ami szélerózióval és fokozott párolgással jár, súlyosbítva a talaj kiszáradását. A „sivatag” fogalma is téves, mivel a szakértők azokat a területeket tekintik sivatagnak, ahol a sokévi átlagos csapadékmennyiség kevesebb mint 200 milliméter. Magyarországon ritkán fordult elő 300 milliméternél alacsonyabb átlagérték, a legalacsonyabb 2000-ben Szegeden volt (203 milliméter). Az igazi probléma, hogy az elmúlt évek többségében a növekvő hőmérséklet miatt a párolgás jelentősen meghaladta a csapadék mennyiségét.

Korlátozott megoldási lehetőségek és a helyi adaptáció

Rakonczai János kiemeli, hogy a vízhiány elleni fellépéshez számszerű adatokra van szükség, nem csupán „jó szándékú elképzelésekre”. Az elmúlt 25 évben a mezőgazdaságban öntözésre használt vízmennyiség soha nem haladta meg a 300 millió köbmétert, jellemzően ennek fele volt. Az öntözött területek nagysága 1400 négyzetkilométer alatt maradt évente, és a legnagyobb fejlesztési tervek sem számolnak 5-6 ezer négyzetkilométernél nagyobb öntözhető területtel, miközben az összes szántóföldi terület 43 ezer négyzetkilométer. Ebből 15-20 ezer négyzetkilométert veszélyeztet az aszály, ahol nincs remény az öntözésre. Az öntözővíz nem ingyenes, mozgatását finanszírozni kell, ezért csak ott érdemes öntözni, ahol gazdaságos.

A Duna-Tisza köze és a Nyírség vízhiánya minimum 4-6 milliárd köbméter. Fontos tudomásul venni, hogy nincsenek teljes és átfogó megoldások, mivel az éghajlatváltozás által elvont hatalmas vízmennyiség emberi tevékenységgel nem pótolható vissza teljesen vagy nagy részben az egész érintett területen. Egyszerűen nincs elegendő elérhető és felhasználható víz a hiány pótlására, még korlátlan pénzügyi fedezet esetén sem.

Mindezek alapján Rakonczai úgy véli, kizárólag a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó, helyi szintű megoldások segíthetnek, azaz ahol csak lehetséges, meg kell tartani a talajban a vizet. A helyi vízpótlásokat az adott terület adottságaihoz igazodva kell alkalmazni. Emellett olyan mezőgazdasági művelési módokra van szükség, amelyek nem szárítják ki a talajt, hanem hozzájárulnak a víz megtartásához. A problémák és a megoldási lehetőségek helyenként eltérőek lehetnek, ezért kiemelten fontos a gazdálkodók megfelelő tájékoztatása és a valós helyzet feltárása. Rakonczai szerint könnyebb és olcsóbb az ismereteket eljuttatni a gazdákhoz, mint a vizet.

A vízkímélő megoldásokat mások is javasolták már, és főként a magukra utalt gazdálkodók ismerték fel és próbálták megvalósítani, amire szerintük szükség van a klímaváltozáshoz alkalmazkodó mezőgazdasági műveléshez. Azonban nem látszik, hogy széles körű és érdemi támogatást kapnának ehhez. Rakonczai szerint a területalapú agrártámogatások egy részét legalább öt-tíz éven át a vízmegtartó gazdálkodásra kellene fordítani. Bár ezen a téren már vannak változások, a kutató szerint a klímaváltozás és a felmelegedés valószínűleg nem áll meg, és az éghajlattani modellek szerint a csapadékhelyzet még évtizedekig nem fordul kedvezőbbre, ezért nincs idő a teendők halogatására.

(Forrás: telex.hu)